[Katalin]

London azzal szolgáltatta első meglepetését, hogy sem az eső nem esett, sem köd nem volt. A pénztárcám sem lett „anorexiás”, és igazából még a nők sem voltak csúnyák. Elgondolkoztató, hogy miként élhették túl ezek a klisék a mai kozmopolita és univerzális világunk változásait, beleértve a globális felmelegedést is. Hogy túlélték, az tény, hogy manapság már semmi alapjuk, az személyes tapasztalat.

Az arra hajlamosaknak – ide sorolva magamat is – elég egy hétvége a brit fővárosban ahhoz, hogy végérvényesen hatalmába kerítse őket az „angolság” mint életérzés. A „Párizst látni és meghalni” mondás helyett mostanában már csak azt hajtogatom, hogy „Londont látni és visszamenni”. Ebben a városban ugyanis egyszerűen képtelenség unatkozni, hiszen csak a városnézés kötelező elemeinek megtekintése önmagában több napra elengedő látnivalóval szolgál.

Hozzá is láttam, hogy az útikönyvem első néhány oldalán található nevezetességeket felkeressem, de mivel a térképeken képtelen vagyok eligazodni, első utam rögtön a város egyik modern látványosságához, a London Eye óriáskerékhez vezetett: hátha madártávlatból könnyebben átlátom a több mint 7 milliós várost. Félelmeim alaptalannak bizonyultak, a turistaáradat (2 millió fő havonta!) sodrása ugyanis tökéletesen jelzi a városnéző útvonalat, az óriáskerék pedig 135 méteres magasságánál fogva mindig betájolt a helyes irányba. A London Eye 32 üvegkapszulájával különben a világ legmagasabb kilátókereke címmel büszkélkedhet, a félórás panorámautazás – avagy a londoniak szóhasználatával élve: a repülés – pedig nemcsak térképhelyettesítésre, hanem pazar fényképek készítésére is alkalmas. Olyan szikrázó napsütésben, amiben nekem részem volt, a monstrum tetejéről akár 40 kilométerre, az angol királynő windsori nyári rezidenciájáig is el lehet látni.

Közelsége miatt még városnéző buszra sem volt szükségem ahhoz, hogy kipipálhassam a Parlamentet, a Big Bent és a Westminster-apátságot a listámról. A Parlament épületkomplexumát az 1834-es tűzvész után neogótikus stílusban építették fel, és bár kívülről mindenki ismeri, azt kevesen tudják, hogy belülről is igazán látványos: 11 udvarát és 1100 termét az angol történelem nagy alakjainak portréi díszítik. Az a szerencse, hogy nem lehet mindet végigjárni, így maradt időm másra is. Az épület északi végén található a Clock Tower (Óratorony), benne a legendás Big Ben haranggal. Sokan tévesen az egész torony elnevezésének hiszik, pedig a Big Ben név csak a több mint 13 tonnás harangra vonatkozik, melynek jellegzetes harangjátéka az egész világon ismert. A torony másik látványossága, Anglia legnagyobb órája 8 méter átmérőjű, óramutatói 1895 óta mutatják a pontos időt. A harang hírneve miatt viszont sajnos trónfosztottá vált a Parlament másik oldalán emelkedő Jewel Tower (Ékszertorony), pedig a már említett tűzvészt majdnem csak ez a bástyaszerű építmény élte túl. Beceneve a „Király privát szekrénye”, mivel egykor az angol kincstárat, drágaköveket és aranykincseket őriztek benne.

Következő állomásom a gótikus Westminster-apátság volt, amelyet szintén érdemes nemcsak kívülről, hanem belülről is megtekinteni. Ez a székesegyház hagyományosan az angol királyok koronázási és temetkezési helye, de sok más híresség is itt talált végső nyugalomra, így az itteni túra felér egy történelmimemória-frissítéssel is. A költők sarka mellett (Poets’ corner) látni kell VII. Henrik óriási kápolnáját és különleges kőből csipkézett mennyezetét.

Következzék egy kis királyi kényeztetés – gondoltam –, de mivel már nem hiszek a mesékben, békacsókolgatás helyett inkább
a Buckingham-palota felé vettem az irányt. A királyi család mostani és hajdani rezidenciái hatalmas érdeklődést keltenek, viszont csak korlátozottan látogathatók. A 600 szobás Buckingham-palota, az angol királyi család első számú otthona például csak augusztus elejétől szeptember végéig fogad nem kékvérű vendégeket. A palotában található viszont a mindennap nyitva tartó Királynő Galériája is, ahol olyan különlegességek láthatók, mint Rembrand, Rubens vagy Dürer festményei. A bútorok, kerámiák és ékszerek láttán rájöttem: nem is lehet olyan rossz királynak lenni. Ezt a véleményt csak tovább erősítette a palota előkelő kertje és a Royal Mews kocsiparkja, ahol megcsodálhattam a királyi család hintóit, de Vilmos herceget sajnos sehol nem találtam. Pedig még a közvetlenül a palota mögött található The Goring éttermet is felkerestem, amely annak köszönheti hírnevét, hogy a kiváló angol étlap mellett olykor a királyi család egy-egy tagja is megtekinthető vagy inkább fellelhető itt.

Visszaereszkedtem hát a földre, és lábfájdalmam enyhítésére betértem a St. James Parkba, azaz csak betértem volna, ha befértem volna. A szép idő miatt ugyanis alig volt egy zöld folt a gondozott, meseszép, virágos parkban, köszönhetően annak, hogy a londoniak, amikor csak tehetik, kihasználják, hogy városuk mintegy 30 százaléka zöldterület. Gyakran ebédidejüket és baráti összejöveteleiket is a parkokban töltik – persze mondanom sem kell, hogy a legtöbb zöldterület a királyi család kezében van. A St. James Parkban található az azonos nevű palota, amely Károly herceg és fiainak lakhelye, és egy tó is, amely viszont számos kacsának ad otthont. Útikönyvem tanácsára innen a Hyde Park mellett található Kensington Park felé indultam, amelyet a bedekker még ennél is látványosabbnak ígért. Igaza volt, az itteni palota gyönyörű, Diana hercegnő lakott benne a halála előtti években, ma viszont királyiruha-kiállítás színhelye, többek között az anyakirálynő és Diana ruhakölteményeivel. A szökőkutakkal tarkított park igazából felér egy arborétummal, a hercegnő emlékére pedig még egy sétányt is létesítettek. A palota korábbi növényházában most egy kicsi, de annál különlegesebb étterem található, ahol angol módra elteázgatva pihenhettem ki az addigi fáradalmakat, erőt gyűjtve a további állomásokhoz.

Az óriáskerék vezetésével visszatértem a Temze-partra, hogy megnézzem a város másik védjegyét: a Tower hidat. Az 1894-ben átadott felnyitható híd 43 méter magas tornyaiból elkészítettem a kötelező naplementés fényképeket, majd átsétáltam a Tower börtönhöz, ahol korhű ruhákba öltözött idegenvezetők mesélték el a torony sötét történetét, a raboskodó királyok életét és Boleyn Anna szomorú sorsát. Érdekes egyveleg, hogy már a XIV. századtól kezdve itt tartják a koronázási ékszereket, amelyeket a királynő és a királyi család mind a mai napig használ. A turisták kedvenc időtöltéseinek egyike, hogy a Tower őrével fotóztatják le magukat, így hát én is elkaptam egyet. És bár egyenruhájuk ugyanolyan, mint 400 évvel ezelőtt, mégsem félelmetes, viszont felmerül a kérdés, hogy akkor miért is nevezi őket a köznyelv Beefeatersnek, azaz húsevőnek.

Apropó hús: a tradicionális angol vacsora évszázadokon át elképzelhetetlen volt marhasült nélkül, miközben a klasszikus angol konyha – a testes húsok és halfélék mellett – egyszerűen elkészíthető ételekre, lepényekre és pudingra épült. A brit szakácsművészet azonban távolról sem kifogásolható, sőt egyre több séf nyúl vissza a gyökerekhez, hogy a nagyközönséggel is megismertesse az ízletes helyi specialitásokat. Még a vegetáriánusoknak is kóstolásra ajánlott a marhasült hagyományos kiegészítője, a Yorkshire-puding, amely valójában egy egyszerű, kisütött tésztabunda. Ha megszerettük, egyszerű a dolgunk: sok pubban és kávéházban hatalmas Yorkshire-pudingot rendelhetünk, amit zöldségekkel, húsokkal vagy éppen curryvel töltenek meg.
Gasztronómiai téren egyébként sem lehet ok a panaszra: csak a brit fővárosban 70 nemzetközi konyha kínálatával 6000 étterem, illetve 3000 kávézó és bár szakosodott a gyomorkorgás megszüntetésére. Minden, ami szem-szájnak ingere, kezdve a brit életforma szerves részévé vált puboktól a kínai negyed étkezdéin át a színháznegyed (West End) hátsó utcáiban fellelhető vendéglátóhelyek előadás előtti/utáni menükínálatáig. A pénztárcakímélő helyeken az üzletpolitika része a „hozd a saját italodat” rendszer, ami varázsütésre csökkenti az éttermi számlánk végösszegét.

Miközben én estére teljesen kimerültem, a kulturális és szórakozási lehetőségek nem: zene, színház, múzeum vagy akár bulizás terén a londoni kínálatot szinte lehetetlen felülmúlni. Fáradtság ide vagy oda, egy kellemes sörözést egy hamisítatlan angol pubban nem lehet kihagyni: arra viszont előre fel kell készülni, hogy a választással nehéz dolgunk lesz, ugyanis majdnem minden sarkon áll egy kellemes kis vendéglátóhely. Bármit is választunk, előtte vagy utána érdemes egy sétát tenni a Temze-parton, díszkivilágításban is megszemlélni a Big Bent és a Tower hidat, vagy egyszerűen csak ücsörögni a padokon, és hallgatni a zenészeket.

Másnap kezdődött elölről a „mit láttam, mi mindent kéne még megnézni” izgalma: elkezdtem listát írni arról, hogy mit szeretnék még csinálni, amikor legközelebb Londonba jövök. Hogy kiszellőztessem a fejem, sztárvadászatra indultam, hiszen Londonban van otthon Harry Potter – akivel persze nehezen találkozhatunk –, Madonna, Orlando Bloom, de még David Beckham is, akikkel szintén nem könnyű összefutni. Mivel nekem életnagyságban kellettek, ellátogattam hát Madame Tussaud viaszmúzeumába, és megtapogattam a viasz Brad Pitt élethű, szilikonból készült fenekét, bár sajnos autogramot kérni nem tudtam (uraim, Kylie Minogue itt hasonló adottságokkal bír). Hírességkörutam folytatásaként a National Gallery következett a Trafalgar téren, amely számos más érdekes múzeummal együtt ingyenesen megtekinthető, szerdán egészen este kilencig. Egyik ámulatból estem a másikba Leonardo, Michelangelo és Van Gogh képei között ingázva. Akik az őszi utazást választják, azoknak jó hír, hogy az új impresszionistákat és korai modern művészeket felvonultató tárlat „Manet to Picasso” címmel szeptembertől látható. Idő híján a többi híres múzeum – mint a British Museum, a Tate vagy a Portrait Gallery – következő látogatásom listájára kerültek, én pedig átsétáltam a Trafalgar téren a St-Martin-in-the-Fields templomba, ahol hetente többször is ingyenes koncerteket adnak ebédidőben. Pincéjében nagyon kellemes étterem és egy ajándékbolt is található, ahol rögtön beszereztem még pár ajándékot a piros emeletes buszt formázó hűtőmágnesek mellé.

De ha már Londonban van a világon a legtöbb színház, az általuk ígért élményt sem szabad kihagyni: este nézzünk meg mondjuk egy világhírű előadást, valódi sztárszereposztással. Egy tipp a vékony pénztárcájúaknak: Shakespeare szobra mellett érdemes megnézni a Leicester téren található jegyárusok bódéit, ahol számos aznapi előadásra akár féláron is lehet jegyet kapni.
Mivel az otthoniak több kilométernyi bevásárlólistával engedtek el, a színháznegyed bevásárlóhelyei felé vettem az irányt, ahol mi tagadás, igazi vásárlási láz ütött ki rajtam a rengeteg üzlet, áruház és az óriási piacok láttán. A legelőkelőbb bevásárlóutca a Bond Street világhírű designer-márkákkal, a megfizethető áruházak sorát pedig az Oxford Street vonultatja fel, és persze számos pláza és üzletközpont is akad. Ezek közül a Covent Garden külön is említést érdemel: az egykori apátsági zöldségeskert helyén az üzletek és éttermek mellett számos utcai zenész és művész produkcióit élvezhetjük, akiket nemegyszer viszontláthatunk az esti színházi vagy zenei előadásokon is. Ha csak annyit mondok, hogy 30 ezer üzlet és akár 70, 80 vagy 90 százalékos szezonvégi leárazás, nem kérdéses, hogy Londonban merre kell keresni a nem időben hazaérő hölgyeket!
A következő út már tervezés alatt áll, hiszen egy ilyen dinamikus és kreatív városban hamar elrepül egy hétvége. Bár az a gyanúm, hasonlóan járnék akkor is, ha több hetet lenne alkalmam eltölteni a brit fővárosban.

Angol konyha

Számos viccnek szolgáltatott már alapanyagot, mégis van néhány olyan étel és szokás, ami angol közvetítéssel jutott el öreg kontinensünkre, mint például a teaivás vagy a szendvicsek készítése. A szendvics ugyanis John Montaguról, Sandwich 4. grófjáról kapta a nevét, aki londoni miniszter és egyben szenvedélyes kártyajátékos is volt. A legenda szerint az egyik hosszúra nyúlt játék során a grófnak nem jutott ideje az evésre, így a szolgálója beletette az ételt két szelet kenyér közé, mire játékostársa szintén kért egy olyan „kenyeret, mint Sandwich”. Ezenkívül természetesen a britek fémjelzik az angol reggeli fogalmát is, ami sokkal kiadósabb, mint más reggelik: gyümölcslével kezdődik és zabkásával folytatódik. A „királyi” reggelik szerves része még a pirítós, a többfajta kenyér, a dzsem és a hazánkban is kedvelt sült sonka tojással (ham and eggs), de előszeretettel fogyasztanak rántottát és más kiadós ételeket is.