[tutu]

Nem akarok kirakni egy újabb hírdetést, amit már csak azért se fog senki elovasni. Teleírhatnám ezt az oldalt nagy és sokatmondó szavakkal, viszont senki sem venné komolyan, mert én magam sem veszem, mert én magam sem hiszem el amit írok...
Inkább csak elmesélem, hogy én hogy éltem/élem meg. Azért gondoltam rá, hogy itt mesélek mert én is a "szerencsének", "isteni gondviselésnek", "sorsnak"... kinek hogyan tettszik... köszönhetem, hogy itt vagyok. Na jó ez így nem teljesen igaz. Azt, hogy itt vagyok leginkább a szüleimnek és a testvéreimnek köszönhetem, de az, hogy megtaláltam a sulit az valószínüleg egy szivárványszínű unikornis varázserejének köszönhető....

Tehát maga a történet valamikor 2010 februárjában kezdődött, amikor elkezdtem keresgélni az egyetemek, főiskolák között. Bár még volt másfél évem, mégis komoly céltudatossággal mentem el az Educatio Kiállításra. Minden elképzelésem ellenére egy iskolát sem találtam, amire azt mondtam volna, hogy jó. Mármint voltak egész jó és híres egyetemek, de valahogy egyik sem volt az igazi. Nálam ez legalábbis úgy működik, hogy jó minden, ami éppen elég, vagy megfelelő; aztán találok valamit és egyszer csak elönt az érzés: EZ AZ! Szóval úgy indultam haza, hogy jó, jó majd jelentkezek a sulikba és amelyikbe felvesznek, az lesz.
Aztán megláttam az OWU standját, eléggé el volt rejtve és nem volt túl feltűnő sem...
Elkezdtem beszélgetni az egyik lánnyal az egy éves programról. Mondtam, hogy engem inkább egyetem érdekelne. Szólt az egyik társának és elkezdtünk beszélgetni. Csak mesélt, mesélt és én élvezettel halgattam minden egyes szavát, a sok-sok kalandról és nehézségről. Több mint egy órán át beszélgettünk, majd egy e-mail címmel a kezemben távoztam. Mosolyogva léptem ki az utcára, egymásra néztünk anyukámmal és nem kellett semmit se mondanom. Ő is érezte, amit én. Megtaláltam, nincs értelme tovább keresgélni, ezt az iskolát választottam és ide fogok járni.

Sokat leveleztem a diákokkal, tanárokkal; beszéltem velük telefonon is és pár hónappal később ki is utaztam a nyíltnapra. Elég intenzív pár nap volt. Nem nagyon akartam hazamenni utána, de ugye a középiskolát még be kellett fejezni. Onnantól kezdve minden nap a sulival keltem és azzal feküdtem. Bár még bőségesen volt időm, már akkor elkezdtem mindent szervezni, gyűjteni. Alig vártam, hogy végre elkezdhessem a programot.
Aztán egyszer csak kaptam egy e-mailt, hogy a program itt-ott megváltozott, úgyhogy megint kimentem. Az új program is tettszett, olyannyra, hogy be is iratkoztam.
Otthon elkezdtem dolgozni és elkezdtem tanulni a kressz vizsgára. Elkezdtem számolni a napokat, aztán én is belesüppedtem a hétköznapokba. A jogsival folyton csúsztam és egyre messzebb és messzebb került Dánia. Újra fel kellett élesztenem a bennem szunnyadó lelkesedést és azt az örömöt, amit ott éreztem...