Észtországi élmények

[Katalin]

Lakodalom Észtországban

Egy esküvői meghívás a világ minden részén olyan lehetőségnek számít, ahol a látogató nemcsak az ország épített vagy természeti értékeivel ismerkedhet meg, hanem az ünnepen keresztül egy kicsit bepillanthat a vendéglátók lelkébe is. És aki ezt Észtországban élheti meg, biztos, hogy tiszta örömben ünneplő, mosolygós arcok társaságában élvezheti a mulatságot.

Északi testvéreinkhez érkezve a közös rokonságra első látásra nem sok minden utal. A nyelv egy laikus számára semmiben sem hasonlít a magyarra, és ezt nemcsak az ott járt honfitársaink, hanem a hazánkat felkereső észtek is vallják. Az olyan z-re végződő egytagú szavaink, mint a „víz”, „kéz”, „méz” észt megfelelője a „vezi”, „kezi”, „mezi”, a „vér” szavunkat „viru”-ként láthatjuk a halkonzerveken, de ezenkívül egyszerű turista egyéb hasonlóságot nem fedezhet fel a két nyelvben. Az észt a nyelvcsaládból leginkább a finnre hasonlít, Jaanus észt barátom szerint az ő nyelvük a közös szavakat rövidebb formában tartalmazza, ezért a finnek kevésbé értik az észtet, mint az észtek a finnt.

Észtország lakosainak száma alig 1,4 millió, amiből több mint 300 ezer orosz ajkú, akiknek többsége az orosz határ közelében lévő Narva környékén él. A függetlenség elnyerésekor (1991) az állampolgárság megszerzéséhez szigorú feltételeket kötöttek, ami azt gondolom, hogy egy ilyen csekély létszámú nép esetében szinte kisebbségvédelmi intézkedésnek is nevezhető. A tallinni kompon egy fiatal észt-orosz édesanyával beszélgettem, aki szemmel láthatóan nem tartozott a leszakadó réteghez: ötéves kislányával Helsinkiben voltak kirándulni, vásárolgatni. Kislánya egy éve jár észt óvodába, de mivel orosz közösségben élnek, még nem nagyon beszél észtül. A jövőt tekintve nagy dilemma számára, hogy észt vagy orosz iskolába adja gyerekét. No nem azért, mert nem szeret ott élni, vagy nem élvezi az észt útlevél előnyeit, csak egy kicsit tart attól, hogy egy 1,2 milliós néphez csatlakozzon egy 200 millióssal szemben…

Az állam kizárólagos nyelve az észt, de szinte mindenki beszél oroszul, és a fiatalabbak angoloktatása már az első elemiben kezdődik. Mivel kis ország, a tévében a filmeket szinkron és többségében felirat nélkül vetítik, ami szintén segíti az idegen nyelvek megismerését. Finnország nemcsak kulturális, de üzleti és turisztikai szempontból is az elsődleges partner, a svéd gazdasági jelenlét sok ember számára pedig az ötödik nyelv ismeretét eredményezi.

Észtországban a függetlenség elnyerése után látványos volt a generációváltás, jegybanki elnökük 32 éves, miniszterelnökük is fiatalon került pozíciójába (és hogy jó munkát végeztek, azt mindenki láthatja). Ma szinte elvétve találni a politikában és az üzleti életben 45 év feletti embereket. Barátaim azt mesélték, hogy az idősebbekbe annyira beleivódott szocializmus nem mindig tiszta „cserekereskedelme”, a „mit miért nem lehet” 60 éve, hogy képtelenek voltak megragadni a történelmi helyzet adta lehetőségeket. Mesélik, hogy a cégek élére külföldről hazatért friss diplomások kerültek, akik tanácsadóként maguk mellé vettek egy-két idősebb, tapasztalt szakembert. Talán ennek is köszönhető, hogy a korrupció ma szinte ismeretlen fogalom az országban.

Az 1991-es hiperinflációt (1076%) követően bevezetett észt koronát a kezdetekkor a német márkához, majd az euróhoz kötötték, és a költségvetésben kizárt a hiány fogalma. A gazdaság növekedése a 98-as orosz válság okozta visszaesés kivételével 5 százalék körüli, az EU-csatlakozás óta pedig két számjegyű. A munkanélküliség Tallinnban és környékén gyakorlatilag nulla.

Nem csoda hát, ha az emberek vidámak, mosolygósak, no meg építkeznek, vásárolnak, vendéglőkbe járnak, és persze mulatnak, ha erre alkalom adódik. (Jut eszembe: a „persze” szót lehetőleg ne használják észt látogatásuk során, mert ez azt a testrészt jelöli durva formában, ahová el szoktuk küldeni haragosunkat.)

Hogy a gazdasági környezet hatása-e, hogy optimisták és magabiztosak, vagy a környezet azért ilyen, mert ők tele vannak önbizalommal, azt nem tudom, de az biztos, hogy a kettő nagyon is összefügg, és az odalátogató hamar megérzi ezt a pozitív kisugárzást vendéglátóin.

A főváros 400 ezer lakosával az ország népességének közel egyharmadának ad otthont. Tallinn egy nagyon barátságos, élettel teli városként jellemezhető, amelynek óvárosa a világörökség részét képezi. Virágkorának két időszaka különböztethető meg: a XIV–XVI. század környékére tehető Hanza-korszak és az első köztársaság (1918–1938) szecessziós-funkcionális építészetével fémjelzett időszaka. Ez utóbbi nemcsak a belső városrész 3-4 szintes épületeit jellemző stílusirányzat, de a lakónegyedek családi házas részén is szép tervezői megoldásokat láthat a Bauhaus stílust kedvelő látogató. A várkastély és a barokk dóm mellett érdemes megtekinteni az ötkupolás Alexander Nyevszkij pravoszláv katedrálist és a közel két kilométer hosszan fennmaradt városfalat. Áll még 26 őrtorony is, egy részük lakás, de több közintézményeknek, múzeumoknak ad otthont, mint a Kövér Margó-torony, amelyben ma a Tengerészeti Múzeum található. A nevezetességek sorát gyarapítja a késő gótikus Városháza és tere is, valamint a Szent Olaf-templom, amely 159 méteres magasságával a középkori Európa legmagasabb épületének számított.

A várost a lakosság számához képest rengeteg turista keresi fel, és ma már nemcsak az ittasodni vágyó finnek, hanem Európa számos országából érkeznek ide látogatók. A sűrű fapados járatok hiányában azonban elsősorban skandináv vagy balti túra részeként, buszon vagy hajóval keresik fel az észt fővárost.

Persze Tallinn nem Párizs vagy Róma, ahol az ember egyik látványosságból a másikba esik, és egy hét is kevés, hogy felületesen megismerkedjen az útikönyvekben feltüntetett műemlékekkel. Itt egynapos idegenvezetés segítségével meg lehet ismerkedni a város múltjával, nevezetességeivel, de sokadszorra is óriási élvezet bebarangolni az óváros utcáit, nyüzsgő tereit, vagy Saku sört hörpölve szemlélődni, beszélgetni egy vendéglő napos teraszán.


A lakodalom

A lakodalom helyszíne a Tallinntól 220 km-re lévő kis falu, Kabliku volt. Éghajlata valamivel kedvezőbb, mint a fővárosé, a „falu” hét nádfedeles házából korábban csak három volt itt, a többit skanzenszerűen hozatta a tulajdonos erre a patakból duzzasztott tavacska mellett fekvő helyre. A nyári hónapokban sokszor rendeznek itt esküvőt, máskor a vendégek köre a természet, a téli sportok és a vadászat hódolói közül verbuválódik. Így nem meglepő, hogy a szobák falát sok helyen trófeák díszítik, néhol még medvebundát is találni. A legkisebb ház a tavacska közepén lévő szigeten található, innen érkezett egy hangulatos kis hídon a menyasszony és a vőlegény az esküvőre (és természetesen ide is vonult vissza…).

Mint minden esküvő, ez is a legénybúcsúval és a leánybúcsúval kezdődött, az ünnepre sok barát érkezett külföldről, ezért a parti már csütörtökön kezdetét vette, pénteken pedig a szűkebb közönségnek szarvas-, vaddisznó- és hód(!!)pecsenye sült a helyszínen.

Nemcsak a lakodalom, de az esküvő is rendkívül vidám hangulatban zajlott. A szertartás polgári szertartás volt a szabad ég alatt, a tó partján, romantikus környezetben. A pár mindkét tagja elmúlt harmincéves, így a társaság döntő többségét nem a rokonság, hanem barátok alkották. A vidám hangulatot fokozta, hogy a közeli kisváros, Pölva „anyakönyvvezetője” mondandóját időnként angolra váltva, szavait a „nemzetközi” csapathoz intézte. (Szép lenne megélni, hogy a magyar falusi önkormányzatokon is legyen angolul beszélő tisztviselő.)

A szabad tér miatt hangosan kimondott „igen”-eket nagy ováció kísérte, majd pezsgővel mindenki koccintott az ifjú párral. Bár a nők Észtországban megtarthatják nevüket, a menyasszony mégis a Kaidi hagyományokat követve felvette férje nevét, így a násznép átvonult a „nagyhídhoz”. A násznagy és ceremóniamester Indrek, hosszú, mókás beszéd közepette, a leánykori nevet felírta egy díszes papírra. Bedugaszolta egy üres pezsgősüvegbe, majd a férj a vízbe hajítva elsüllyesztette a felesége múltját jelképező nevet.

A hagyományok szerint ezt követően kiválasztottak öt önként jelentkező hajadont, akiknek három feladatot kellett gyorsan végrehajtani: hozni kellett egy nyakkendőt, egy karórát és egy női cipőt. Aki utolsóként ért a megszerzendő tárggyal az ifjú párhoz, az egy előre elkészített, oklevélszerűen megírt vállalást kapott (pl. egyszer kitakarítani az ifjú párnál). A győztes jutalma viszont egy vacsorameghívás a pár első házassági évfordulóján.

Mielőtt a sátorban felszolgált vacsorához hozzáláttunk volna, fontos tisztségek kiosztása várt ránk. Megnevezésre került a „borospince őre”, a „sörőr” és persze a „vodkafelügyelő” is. Feladatuk nem a készlet megóvása volt, hanem az asztalon lévő készletek folyamatos biztosítása. Tisztjüket egy kedves fabábu jelezte, amely természetesen a sörnyitó vagy a dugóhúzó funkcióját is ellátta. Kinevezésre került két tósztmester és három, az éneklésért felelős személy, és mint legfontosabb poszt, a menyasszony három őrzője is.

A lagzi ettől kezdve a magyar vidéki lakodalmakhoz hasonlóan zajlott. Az étel a dél-észt paraszti konyha alapjain épült: előételként sprotni, ruszli, kétféle fasírt, „franciasaláta” kenyérrel, második fogásként főtt marha (nekem túl vastag és száraz, kicsit rágós) kapros krumplival, „szafttal” és dinsztelt (a miénknél kisebbre szelt és sárgarépával ízesített) savanyú káposztával. Az evést az énekek és tósztok sora fűszerezte, és az ifjú pártól csókot követelő felkiáltás, aminek a megszólítottak rendre eleget is tettek. A „közönség” pedig ilyenkor számolta a csók hosszát.

Itt is szokás, hogy az ifiasszonyt elrabolják, és csak váltságdíj vagy a férj által teljesítendő próbák után adják vissza. Ezen az estén ez nem sikerült, mert először mint őr kisebb sikoltozásra felfigyelve sikerült megakadályoznom a szöktetést, másodszor Jaanus barátom véletlenül a második testőrt kérte fel szövetségesnek, hogy csónakkal rabolják el az arát.

Jaanus szerint a feleségek általában jobban együttműködnek a „tolvajokkal”, mert szeretnék látni, hogy uruk mire képes értük.

Az esküvői tortát éjfélkor vágták fel, igazán finom volt, mellette még pünkösdikalács-szerű süteményt is kínáltak. Ekkor már javában nyomta a talpalávalót egy helyi együttes, később konzervzenékre lehetett táncolni egy szabadtéri színpadon.
A másnap lassan indult, és ahogy este sem, reggel sem láttam nyomát annak, hogy bárki is elvetette volna a sulykot a mulatozásban. De talán mindenkinek jólesett a „borscsszerű” leves, ami egy kicsit hasonlít a mi korhelylevesünkhöz. Biztos, ami biztos, a kutyaharapást szőrével gyógyítók számára elöl voltak a megfelelő italok, és a reggelikínálatban az asztalon a kovászos uborka is helyet kapott. A hivatalos program részeként délre felfűtötték a szaunát, ami itt néha 110 fokos hőmérsékletet is jelent. Helyi szokás szerint a közeli barátok egymás közt meztelenül szaunáznak, de Pölva „közszaunájában” az egyik holland vendég srác zavartan ült be három pucér férfi és egy bikinis nő mellé. Ilyen meglepetés Kablikuban senkit sem ért, és a görbe estét kiizzadva, megtisztulva indulhatott mindenki hazafelé.